Prológus

Prológus

Léten túlról valóságba lépni

John azon kevesek közé tartozott, akik sokáig felhőtlenül boldognak vallhatták magukat. Most azonban úgy tűnt, mindennek vége. Tökéletes világa egyetlen pillanat alatt készült összeomlani. Képtelen volt elfogadni, beletörődni, de kiszolgáltatott helyzetében tehetetlen szemlélője lett az életét hamarosan befolyásoló eseménynek.
Futásából hazafelé tartva, szokásához híven felkocogott a város szívében elterülő közpark dombjára, hogy magasan a házak fölé kapaszkodva nézze meg a napfelkeltét. A hajnal beköszöntét, ahogy az éj szürkületté szelídülve lassan fényálomba szenderül. A reggeli derengést szikrázó fények váltották fel. A húzódozó árnyékok álmos nyújtózással még egy utolsót ásítottak. Változatos sokféleségük lenyűgözte, gyomra máris görcsbe rándult a gondolatra, hogy itt kell hagynia mindezt. Igyekezett belefeledkezni a látványba, hogy nyomasztó gondolataitól távolságot tartson, de nem sikerült.
A felkelő nap sugarai egyszeriben csodás fénnyel árasztották el a feléjük kitárulkozó utcák aszfaltját, a csillogó üvegpaloták homlokzatát. Szikrázó villódzásukkal táncra perdültek a pocsolyák és ablaküvegek tükröződő felületein, kelletlen grimaszt húzva ezzel néhány korán kelő álmosan hunyorgó arcára. Enyhe szellőt érzett átizzadt testén. Jólesően beleborzongott, miközben kellemesen felpezsdítette a friss hajnali levegő. Élvezte a falevelek harmatcseppjein megcsillanó nap sugarainak hullámokat idéző lágy mozgását, és a frissen nyírt gyep csodás illatát.
A nyolc sugárút egy kiszegezett óriáspolip karjaira emlékeztette, ahogy széles aszfaltcsíkjaikkal a külvárosokig nyújtóztak. A dombtetőn állva néhány felfelé ágaskodó faág ritkás lombozatának takarásától eltekintve tökéletes rálátása nyílt mindegyikre. Mélyet lélegezve áhítattal fordult körbe, hogy szemtanúja legyen a lassan éledező forgalomnak. Tagadhatatlanul városi embernek vallotta magát. Ha rajta múlna, akár örökre itt maradna, de rövidesen búcsúznia kell mindettől.
Életének ebben a világban megélt évszázadaira gondolt. A lehetőségekre, melyekkel élni tudott, és amelyekkel nem. Ennek ellenére elégedett volt, főleg az utóbbi több mint száz évvel, amit Albával töltött. Kevés kapcsolatban van meg az a fajta kölcsönös odaadás és elfogadás, a kitartó szeretet és vonzódás, ami közöttük kialakult. Hosszú ideje a szerelem magával ragadó bűvöletében éltek. A kezdetektől fogva lelkes rajongással óvták kapcsolatukat, most azonban azzal kellett szembesülnie, hogy mindennek vége. Itt kell hagynia Albát, akivel végre minden tekintetben összeillenek.
Annak ellenére, hogy az utóbbi időben, szerencsésebb talán már nem is lehetett volna, és a dolgai végre úgy alakultak, ahogy mindig is remélte, amikor az életében végre minden a helyére került, a sors keze most galádul kibabrál vele. Egyszerűen nem ezt érdemelte.
Hosszú, végtelennek tűnő percekig emésztette magát, amikor végre zavaros és kusza gondolataiból nyugtalanul feleszmélt. Meglehet, talán utoljára körbejáratta tekintetét a városon, majd újra gondolataiba merülve indult haza.
A park széléhez érve, a piros jelzésnél megtorpanó járművek között futott át a parkot körülölelő körforgalmon. A város tüdejét jelentő ligetes erdőt maga mögött hagyva, mintha önmagának fordítana hátat, ahogy a felkelő nap sugaraiban sütkérező sugárúton bandukolt hazafelé. Ilyenkor még többnyire futni szokott, de most ehhez se volt kedve.
Sétálva figyelte az elhaladó járműveket, a szemből sietős léptekkel korán munkába igyekvőket. A már vakítóan tűző nap sugarai mintha megkerülték volna a járókelőket és csak részletektől mentes napfényglóriával keretezett sziluettjeik tárultak szeme elé. Közelgő távozásának nem ismert körülményeire emlékeztették, nyomasztó árnyakként kísértették.
Hazaérve, talán felgyülemlett indulatát próbálva levezetni túl nagy erővel ütötte be a kapu nyitókódját. Ujja belefájdult, mintha szenvedő lelkéhez szegődne társul. A lakásba lépve hívást jelzett a telefon. Mire odalépett, hogy felvegye, elhallgatott. Azt remélte, Alba keresi, de titkárnője neve tűnt el a kijelzőről. Majd később beszél vele gondolta, nem hívta vissza. Megitta szokásos turmixát, majd hosszan elidőzött a zuhany alatt. A falnak támaszkodva figyelte a forró víz által leáztatott tusfürdő lábainál örvénylő habfolyamát. Eldöntötte, hogy utolsó napjaiban nem emészti tovább magát, kiélvezi a még hátra lévő időt.
Az egyterű lakás hatalmas ablaktábláin egyre harsányabban ömlött be a fény. Meleg reggelre virradt. Megtörülközött, magára kapta korábban kikészített ruháit és a faliórára pillantott. Húsz perce maradt beérni a megbeszélésre. Mielőtt futni indult, Alba is nagy sietve elrohant valahová. Mostanában egyre gyakrabban megesett. Folyton akadt valami intéznivalója. Ezúttal rákérdezett, hogy mi lehet az ilyen korai órán, de a lány kitért a válasz elől. Nem firtatta.
Munkába indulva megint csak távozására tudott gondolni. Ha a keze ügyébe akadt volna valami, legszívesebben fejbe verte volna magát. Haragudott önmagára, mindenkire, talán az egész világra. Mostanra többen jártak keltek az utcán, lassan beindult a város napi rutinja. Miközben gyalog megtette a néhány keresztutcányi távolságot, már a munkájára igyekezett koncentrálni, de egyszerűen nem ment. A mai teendőit vette volna sorra, de ismét csak Alba körül forogtak a gondolatai.
Kedvenc szoknyanadrágjában látta maga előtt. Világoskék blúza csodásan illett ragyogóan kék szemeihez. Felső gombjait többnyire nyitva hagyta, diszkréten megvillantva dekoltázsát. A mai napig elakadt a lélegzete, ha meglátta, de már attól is, ha csak rágondolt. Egyszerűen elvarázsolta a lány szépsége.
Megrohanták emlékei. Szeme előtt leperegtek megismerkedésük délutánjának eseményei.

Akkoriban már régóta egy nagyvállalat kutatásért felelős részlegének vezetőjeként dolgozott, amit már végtelenül unalmasnak talált. Nem kötötte le a munkája, különösebben nem is érdekelte, ráadásul jó ideje szingliként, magányosan élt. Néhány elfoglaltságán kívül szinte kizárólag barátai társaságában töltötte az idejét. Azon a bizonyos hétvégén is velük ment le a tengerhez és minden létező helyi szórakozással igyekeztek agyonütni az időt, de nagyrészt csak pókereztek és ittak. Méghozzá jóval többet a kelleténél.
Albára már az első nap felfigyelt. Bár aligha akadt a parton férfi, aki ne tette volna. Elképesztő mennyiségű Coinjába kerülhetett, hogy ilyen káprázatosan nézzen ki. A partszakasz látványosságává vált, ahogy napbarnított, tökéletes alakját alig fedte falatnyi bikinije. Mindenki megfordult utána, még a nők is megbámulták. Őt viszont ez láthatóan nem zavarta. Árnyékba húzódva, fürdőlepedőjét az egyik napernyő nyugágyára terítve egész nap olvasott.
Húszas évei közepén járhatott. Pisze orrú, bájosan vonzó arcát fénylően barna, rövidre vágott haj keretezte. A férfi hosszasan figyelte, mintha egy földöntúli jelenést látna. A regény által sugallt érzelmek életre keltették finoman lágy vonásait. Az éppen olvasott sorok mintha megelevenedtek volna rajtuk, mintha feltárták volna, merre jár abban a képzeletében alkotott világban.
Időnként könyvjelzőjével gondosan megjelölve hol tart, lement a vízhez megmártózni, vagy sárga törülközőjét dereka köré csavarva felszaladt a bárig meginni valamit. Ilyenkor a perzselően forró homokon előadott, sietősen kecses lépteivel, valósággal elkápráztatta közönségét.
Dél körül járhatott már, amikor John másnaposan lejött a partra. A többiek még nem adtak életjelt magukról. Az öntudatlanságba ájuló, hajnalig tartó kártyaparti megtette hatását. Bántotta az erős fény. Amikor a bárnál megpillantotta Albát, kihúzta magát. Nem bízott benne, hogy bármi is összejöhet, de igyekezett jó benyomást kelteni.
Az esélytelenek fesztelenségével közeledve, máris a sors kezének érezte, hogy épp a lány mellett szabadult fel egy hely. Miközben próbált kényelmesen elhelyezkedni, az erre egyébként teljes mértékben alkalmatlan bárszéken, a pult túloldalán lévő tükörben észrevette, hogy a lány őt nézi. Egy-egy lopott pillantást követően rendelt egy italt. Figyelte, ahogy a lány kissé előrehajol, poharával babrál, majd határozottan ránéz.
– Meghívhatom? – élt a felkínálkozó lehetőséggel és kissé megbillentve megemelte poharát a lány tükörképe felé.
– Köszönöm, de már van italom – kapott egy mosollyal kísért elutasítást.
– Egy következőt?
– Ez már az, és az utolsó – zárkózott el ismét, de a férfit figyelve tovább gördítette a párbeszéd fonalát. – Mi jár a fejében?
– Fura az arca – buktak ki a férfi száján a szavak, amit rögtön meg is bánt.
– Hogy mi? – húzta fel szemöldökét kissé meglepődve a lány.
– Mintha titkokat rejtene – vágta ki magát John felbátorodva, válaszával láthatóan felkeltve a lány érdeklődését.
– Látni az arcomon?
– És a szemén.
– A szememben?
– Igen. De kérdeznék én is?
– A titkokról? –egy pillanatra mintha ijedtség villant volna át a lány arcvonásain, ami nem kerülte el John figyelmét.
– Nem. Nem arról – válaszolt, de a látottakon eltöprengve tett rá egy utalást. – Azért érdekelne.
– Mit akar hát?
– Mindenkit kifaggat a gondolatairól?
– Aki a fura arcomat bámulja, azt igen – mosolygott vissza bájosan. – Egyébként ismerem magát. Maga viszont láthatóan nem emlékszik rám.
John meglepődött a nem várt fordulaton és emlékeiben kutatva kereste a lány csodás arcát, de végül feladta.
– Biztos ebben? – adott hangot kétségeinek. – Magára azért emlékeznék.
– Pedig barátok voltunk.
– Nem is tudom – bámult meglepett arccal, értetlenül a lányra. – Arra aztán végkép emlékeznék.
– Meglehet 10/0 évesen megismerne.
Hosszúra nyúlt a felismerés csendje köztük. A férfi közben le nem vette róla tekintetét. Alig volt képes újra megszólalni.
– Alba? – hangja az emlékeibe merülve elcsuklott.
– Igen, John, hát mégiscsak emlékszel.
– A katasztrófa után eltűntél, nem tudtam mi történt veled.
– A bolygón maradtál, engem az állomásra vittek, de most ne erről beszéljünk. Veled mi a helyzet? Olyan elveszettnek tűnsz.
– Ennyire látszik?
– Igen.
– Úgy érzem, tényleg lépnem kell valamerre, mert ezt a tespedést nem igazán bírom. Valami nagyot szeretnék alkotni. Egy maradandó, időtálló dolgot létrehozni, ami aztán hozzám köthető.
– Van elképzelésed?
– Nem igazán.
– Lenne itt valami, ami esetleg érdekelhet. Előkészítés alatt van egy elképzelés, amire majd a teljes szimulált világot ráhangolják.
– Mi lenne az? – csillant komoly érdeklődés John tekintetében.
– A történelem talán eddigi legnagyobb vállalkozása kap hamarosan zöld utat és biztosíthatlak róla, hogy különösen jelentős technológiai áttöréseket igénylő munka vár azokra, akik felvállalják. Valami ilyesmire gondolhattál az imént, ha nem tévedek. Nem igaz?
– Hallgatlak – húzódott közelebb a lányhoz. Figyelme oly mértékben összpontosult Albára, hogy körülöttük, mintha minden elcsendesedett volna.
– Ennek a világnak a fizikai paramétereit a célbolygó tömeg és keringési, forgási értékeire hangolják. Az elgondolás az, hogy mire megérkezünk hozzá, addigra végre megépüljön idebent az Űrlift, minden szükséges valóságot szimuláló tartalommal, hogy azután odakint is megvalósíthatóvá váljon.
Johnnak igazából elképzelése nem volt róla mit szeretett volna hallani, de abban biztos volt, hogy ez nem azok közé tartozott. Elméjében vadul cikáztak a gondolatok és talán némi csalódás is kiérződött a hangjából, amikor néhány pillanattal később megszólalt.
– Többször nekifutottak már, de megvalósíthatatlannak bizonyult. Számos műszaki akadályt soha nem sikerült megugrani, és iszonyú összegeket felemésztett már – fejezte ki véleményét eltűnődve, majd mégis csak állást foglalt a projekt mellett. – De talán éppen ezért érdekel.
– A források rendelkezésre állnak. Az előkészületek pedig már megkezdődtek. Beajánlhatlak, ha gondolod.
– Rajta – élénkült fel a férfi, meg se próbálta leplezni izgatottságát. ~ Ilyen jók a kapcsolataid? ~ kérdezte volna, de meggondolta magát. Nem akart tolakodónak tűni. – Hálás vagyok a segítségedért, de veled mi van? Jól vagy? – terelte el inkább a szót.
– Nem is tudom – a lány egy pillanatra eltűnődött. – Szeretném, ha ezt most nem értenéd félre. Nincs bajom a kinti világgal, ami tényleg csodás meg minden, de néha nem bánnám, ha csak ide tartoznék. Ha mondjuk ide születtem volna, és nem láncolna magához a valóság, a sok kötelezettség és felelősség.
– Ez azért furán hangzik, ugye tudod?
– Mi? Hogy felelős vagyok másokért?
– Nem, nem arra gondoltam. Nem értem, miért foglalkoztat a kinti világ? Nézz körül idebent! Az embereket nem érdekli a valóság. Azt a szabadságot élvezik, amit ez a világ nyújthat nekik.
– Nem is tudják, milyen szerencsések – vonta össze szemöldökét Alba körülnézve.
– Segíthetek? Gondjaid vannak? – a lány kifürkészhetetlenné váló arca mintha valóban titkokat leplezett volna.
– Akad néhány – nézett fel fejét megrázva – de nem segíthetsz.
Az egész délutánt együtt töltötték. Már a kezdetektől jól működött közöttük valamiféle kémia. Észre sem vették, mikor sötétedett be. A hosszúra nyúló beszélgetésen kívül más nem történt, de John valami megmagyarázhatatlan módon ekkor már biztos volt kettőjükben.
Mint később kiderült, Albát nem ő cserkészte be aznap, hanem pont fordítva történt. Őt szemelték ki projektigazgatónak. Alba régi, gyerekkori emlékeitől hajtva pedig egy ideje találkozni szeretett volna vele, ezért aztán magára vállalta bevonásának feladatát. Ami így utólag visszatekintve kimondottan jól alakult számukra. Összejöttek Albával, a projektnek pedig vezetője lett.

Előző este, amikor Alba hazaért, ravaszkás kis szemei megcsillantak. Különösnek tűnt. John az ajkába harapva, kellemetlenül érezte magát tőle. Azon töprengett, elkövetett e valamit, amit Alba felróhat neki, de aztán felhagyott tépelődésével és magához vonva szorosan átölelte a lányt. Érzékien, hosszan megcsókolta.
– Mennyire hiszel bennünk? – súgta fülébe kérdését Alba. Ha valami, ez tényleg furán hangzott, de a lány finom érintésétől átsiklott a kérdés felett. Az együtt eltöltött hosszú évek ellenére még vitathatatlanul izzott köztük a levegő.
Amikor barátai tudomást szereztek távozásáról, többségük fanyar iróniával fogadta a hírt. Egyikük se beszélt róla, de tisztában voltak vele, hogy talán végleg elválnak útjaik. Nem valószínű, hogy visszatérhet közéjük. Erről többnyire a könyörtelenül múló idő gondoskodott.
Valahol távol innen, várja korlátok közé szorított valódi élete, és belegondolni sem mert, miért nem tudatják vele, mire számíthat. Valamiért szükségük lehet rá odakint, de kifejezetten bosszantotta, hogy ennek részleteiről nem tájékoztatják.
Finom illatok terjengtek a levegőben, a színek szinte ragyogtak a napsütésben, de továbbra is feszült maradt, zaklatott. Lábai öntudatlanul vitték előre. Magába merülve, környezetével mit sem törődve, lehangoltan érkezett meg az Űrlift projekt székházához, melynek építését már az ő irányítása alatt kezdték meg annak idején. Az elején nagy lendülettel vetette bele magát az izgalmas munkába, amiben nem is csalódott. Mostanra azonban, főleg az események alakulásának tükrében meglehetősen szárnyaszegettnek érezte magát.
Elment a kedve mindentől, de számos teendője akadt még, amit el kellett végeznie. A projekt hamarosan befejező szakaszába lépett, a lezárását jelentő munkálatok javában folytak. Az egymást érő ellenőrzésekhez viszont már nem volt se kedve, sem türelme.
Kisebb megszakításokkal azonban a lift már évek óta tesztüzemmódban működött. Űrbeli programok sora indult el általa, melyeket lassan jóval izgalmasabbnak talált saját munkájánál és érdeklődve figyelte alakulásukat. Gyűlölte magát amiatt, hogy egy projekt csak addig kötötte le, amíg napi szintű kihívásokat jelentett a számára, amíg akadtak megoldandó problémák és feladatok. Ha a befejezéséhez közeledett, már elvesztette érdeklődését. Távozására mindössze ennyi pozitívummal tudott most tekinteni, hogy egyik napról a másikra itthagyhat mindent. Sovány vigasz volt a számára, nem is igazán tűnt annak.
Este tartották a szokásos kártyapartit, minden páros hét péntekén. Meglepő módon, ezúttal Alba is jelezte, hogy csatlakozna. Korábban megesett, hogy invitálta a lányt, de Alba eddig következetesen elzárkózott. Kissé feszélyezte a dolog, de gyorsan napirendre tért felette. Megint egyfajta fura érzés motoszkált benne, valamiféle különös sejtelem, amibe képtelen volt belekapaszkodni, de egy ideig nem hagyta nyugodni.
A kártya az ő programja volt, egy-egy, a régi időket megidéző szabad este a barátokkal. Ilyenkor alaposan ki is tett magáért, néha jócskán túlzásba is esett. Előfordult, hogy nem emlékezett rá, miként keveredett haza, de némi segítséggel valahogy biztosan megoldotta, mert másnap reggel az ágyában ébredt. Ahogy gyötrő másnaposságától kínozva kinyitotta szemét, Alba megbocsátóan mosolygós tekintete szegeződött rá.
Aznap este el ugyan nem késtek, de utolsóként érkeztek. Thomas, a házigazda nyitott ajtót. Széles arccsontú, barna hajú, izgő-mozgó típus volt.
– Kértek valamit? Kerüljetek beljebb! – intett a nappali felé, majd sietve eltűnt a konyhában.
– A szokásost, Albának is – szólt utána John, majd csatlakoztak a többiekhez. Az egymással élcelődő üdvözlések után Albát kitüntetett figyelem övezte.
A függöny nem volt behúzva, az ablakot nyitva hagyták, hagy járjon a friss levegő. Valahol az egyik külvárosban voltak, egy ötszintes társasház második emeletén. Az alattuk elterülő parkoló fáinak lombkoronái kitakarták az utca villódzó fényeit, a forgalom zaja már jócskán alábbhagyott. Az égbolt telis-tele volt csillagokkal.
A kártyaasztal nem volt túl nagy, de az embernek az volt az érzése, mintha a körülötte ülőkkel az egész szobát betöltené. Közepén néhány sör és likőrösüveg állt, egy külön tálalón szendvicsek. Ahogy leültek, faggatni kezdték Albát, hogy mihez kezd, ha John már nem lesz vele. Ez akár kínossá is válhatott volna, de inkább mókás flörtölésnek hangzott. A lány sejtelmesen mosolygott.
– Vannak elképzeléseim, de ti nem szerepeltek benne – reagált célzásaikra, mire hangosan felnevettek.
Thomas sietve csatlakozott hozzájuk.
– Miről maradtam le? – kérdezte miközben feltöltötte a szendvics és italkészleteket. – Hogy állnak a dolgaid, John? – és látva barátja vonakodását, ellenkezést nem tűrve tovább erőltette a dolgot. – Ki vele! Gyerünk!
– Jól – felelte végül tétován. – Lassan mindent elrendezek és eltűnhetek innen. Hiányozni fog ez a város, és ha végre békén hagytok, talán ti is – ezután igyekezett lezártnak tekinteni a témát, ami nem sikerült.
– Mi történt? – értetlenkedett a vele egykorú vörös hajú, szeplős tekintetű Bob, akivel még gyerekként, odakint ismerkedtek meg. – Mi ez az egész?
– Zárolták a Coinjaimat.
– Ez őrület! – méltatlankodott Thomas. – legalább megkaptad az ilyenkor járó bónuszokat?
– Meg, de azt is zárolták. Egyetlen épkézláb tájékoztatást sem kaptam – érezni lehetett a benne fortyogó indulatot, de ahogy Alba a kézfejére tette kezét, kissé megnyugodva még hozzátette. – Fogalmam sincs, mi ez az egész.
– Sokat őrlődsz ezen, drágám – súgta oda neki Alba, miközben hozzábújt. – Ne zaklasd fel magad. – mosolygott rá nyugtatóan.
– Köszönöm, majd észben tartom – felelte mackósan morgós hangján.
– Pedig kedveltelek – nézett rá gyászos szemekkel Bob.
– Én is – csatlakozott Ali, a nagy füleivel és horgas orrával.
– Emléked éljen hosszan, mint a csillagok – mondta lehajtott fejjel állva Thomas, mintha Johnt egy sírfelirattal búcsúztatná, majd kissé esetlenül keresztet vetett. Hangos nevetésük messzire visszhangzott a parkoló felett.
Mindössze éjjel kettőig játszottak, pedig jóval tovább szoktak maradni. Talán Albára való tekintettel fejezték be korábban, bár a lány nem bánta volna, ha folytatják, jó szériája volt. Az elfogyasztott alkohol mennyisége is jócskán a szokásos alatt maradt.
A többiek taxival távoztak, de John és Alba visszautasították Thomas ajánlatát, hogy egy másikat hívjon. A jókora távolság ellenére úgy döntöttek, hazáig sétálnak. Nem volt már meleg, de különösebben hűvös sem. Az utcák néptelenek voltak, csak elvétve tűnt fel egy-egy tovaigyekvő árnyék. Beszélgetés közben vissza-visszakanyarodtak John távozására.
– Ne gyötörd már magad! – heves meggyőződés érződött ki Alba hangjából.
– Már hogyne gyötörném? – szakadtak ki Johnból a szavak, de visszanyelte indulatát.
– Tartogatok számodra egy meglepetést – törte meg a kissé hosszabbra elhúzódó csendet Alba.
– Mi lenne az? – kérdezte érdeklődve a férfi.
– Nem lenne meglepetés, ha elárulnám. Különben sem itt fogod megkapni majd, hanem odaát – nézett rá sejtelmesen kacsintva a lány és incselkedve eltáncolt a férfi utána nyúló karjai elöl.
A jókora, háromórás séta után már hajnalodott, mire hazaértek. A zuhany alatt hosszan szeretkeztek, majd sikerült aludniuk pár órát. John később nem volt képes felidézni rémálmát, de átizzadva, verejtékben ébredt.
A következő napok gyorsan elrohantak. Egyre kevesebbet járt be dolgozni, Alba is szabadságot vett ki. Minden idejüket igyekeztek együtt tölteni. Számára úgy tűnt, mintha jóval gyorsabban telnének a napok, noha tisztában volt vele, hogy ez nem így van. Feltartóztathatatlanul szaladt el az idő. Aznap este, lefekvés után sokáig beszélgettek. John nem érzékelte, hogy mikor nyomja el az álom, de bármennyire is szerette volna, többé nem ébredt fel ebben a világban.

Arányosan szimmetrikus arca, pisze orra és szája szegletének gödröcskéi igézően angyalivá tették. Tempójának ritmusában, mélyeket lélegzett. Már egy órája futott. Anélkül, hogy egy pillanatra is kizökkent volna felvett ritmusából, öntudatlan mozdulattal bele-beletúrt hajába. Tökéletes alakját kihangsúlyozó, testhez simuló hő- és nedvességszabályozó fekete edződressze megtörte a helyiség világosszürke és fehér tónusainak túlsúlyát.
A futópad gumiszalagja puhán gördült talpai alá. Lenézve, látta lábai alatt az ösvény talaját. Érezte, ahogy a pad szimulálja számára annak egyenetlenségeit, a köveket, és kiálló gyökereket. Figyelme egy pillanatra sem lankadhatott. Érzékszervei állandó folyamként kapták a tudatára vetített feladatokat, impulzusokat. A terepfutás magával ragadó, tökéletes illúziója vette körül.
Elméje egy mindenkibe közvetlen születése után beültetett implantátummal egészen kivételes és szerencsés módon, másoknál jóval hatékonyabban tudott együttműködni. Az általa nyújtott képességek és adottságok, munkától a kikapcsolódásig széleskörű lehetőségeket kínáltak számára.
Tudatával alkotott virtuális környezettel vette körül magát. Szitáló, esőáztatta ösvény látványa tárult a szeme elé. Nyirkos fák nyúltak ágaikkal az ég felé, a lombozat rései közt beszűrődő fénysugarak megtörtek a levelek felszínén szétterülő vízfátyolon és szivárványszínekbe öltöztették az erdőt.
Alba lassított. Hamarosan levezető sétára váltott, majd egy idő után megállt, a futópad szalagja mozdulatlanságba dermedt.
Az eddig elnagyolt, apróbb részletek hirtelen megelevenedtek. Érezte az áztató eső utáni erdő átható illatát, ahogy a kigőzölgő föld, fű, a bomló avar sűrű párába burkolózik. Az aljnövényzet és a fák lombozatát enyhe szellő hintáztatta. Mintha az egymást simogató levelek lágy neszezéssel enyelegnének, de néhány madár éles rikoltására susogásuk elenyészett.
A futópad karjára támaszkodva nyújtásokat végzett. Szíve lassuló ütemben kalapált, ellenben elméje nekilódult. Valótlanul világoskék szemeit lehunyta. Az erdő eltűnt, vele együtt a madárzsivaj is elült, mintha most önmagában keresne menedéket.
Máig eleven emlékek törtek rá. Tizenéves lányként látta viszont magát, aznap amikor szüleit elvesztette. A napi foglalkozás közben jött oda hozzá egy holtsápadt tiszt. Fájdalmas arckifejezését sosem fogja elfelejteni. Igyekeztek vele kíméletesen közölni a hírt, de akkor ott, a férfi látványa magáért beszélt. Abban a pillanatban véget ért gyermekkora.
A kriogenikus létesítménnyel rendelkező hold elindítása előtt történt. Akár több száz év elteltével, ha elérkezettnek látták az időt, az állomás újra útra kelt. Ilyenkor azonban, a kísérője nélkül hátramaradó már kolonizált világnak szüksége volt egy a tengelykörüli forgását stabilizáló másik holdra. Ezért, ahogy már korábban többször is megtették, keríteniük kellett egyet. Ezúttal azonban félresiklottak a dolgok. Az állomás kapitányát, a történtek miatt sokáig bűntudat gyötörte, bár a közvetlen eseményeket megelőző döntéseiben a későbbi elemzések nem találtak kivetnivalót.
Egy közeli gázóriás egyik közepes méretű, jeges holdjára esett a választás. A megvalósítás jól indult. A számítások helyesek voltak, de valami mégis félresiklott. A rendelkezésre álló adatokból a mai napig nem sikerült kideríteni, mi is történt valójában. Talán a túl alacsony pályának volt betudható, hogy a hold kimozdítása során bekövetkezett a tragédia. A kritikus távolságon belülre sodródtak, ahol a gravitáció összetartó erejét meghaladta a gázóriás keltette árapályhatás, és a hold darabjaira szakadt. Az egész olyan váratlan és gyors lefolyású volt, hogy sokan odavesztek. A folyamat irányíthatatlanná vált. A hold darabjainak jelentős része belezuhant a gázóriásba. Elaprózódó törmelékéből pedig új gyűrűk születtek.
Megismerte a kínzó fájdalom valódi természetét. Igyekezett nem sírni. Magába fojtva könnyeit mások elől elrejtette érzelmeit. A tanulásba, majd munkájába menekült. Elszántsága és kitartása mindenkit lenyűgözött. Adottságai és képességei kiteljesedésével pedig, amellett, hogy némi titokzatosság lengte körül, magától értetődő figyelem irányult felé.
A kapitány melletti jogkörei kibővülésével magával ragadta egyfajta mindenható érzés és az ár elsodorta, képtelen volt többé partot érni. Minden ajtó kinyitásával három másik tárult fel előtte. Annak ellenére, hogy a múló évszázadok nagy részét tázisban töltötte, tevőlegesen is részt vett az állomáson végzett munkálatokban. Sőt mi több, a létesítmény célba érkezését már ő maga irányította.
Eltűnődött a kékbolygón, melyhez megérkeztek. Látványának rá gyakorolt hatásán, hogy mennyire hiányzik már neki egy szimulációktól mentes világ. Sóvárogva várta a pillanatot, amikor a maga valóságában tapasztalhatja meg egy szellő, és a napsugarak érintését. Az erdő fényeinek és árnyékainak izgő-mozgó játékát. Egy ropogó tűz izzó parazsát. Gondtalanul, felszabadultan akart létezni, egy az életet odaadóan tápláló bolygó felszínének biztonságában.
Néhány csípőkörzés után lelépett a szalagról. Hajlékony testével nyújtózott párat, majd határozott léptekkel zuhanyozni indult. A tus alá állva, dupla szivárvány keretezte a mezőt. Elvarázsolta az erdei tisztás látványa, az égből hulló nyári „zápor” illata, ahogy az esőcseppek súlyától bólogató fűszállevelek táncra perdültek. Élvezte a hajából érkező, vízpermet táplálta patakocskák csupasz bőrét ölelő simogatását.
Önfeledt tusolása szinte eláztatta a fürdőt. Miután végzett, gyorsan megszárítkozott. Belebújt ruhájába, és miközben a takarítódrón rávetette magát mindarra, amit hátra hagyott, sietve az éppen nyíló ajtó elé lépett…

A több ezernyi kriogén helyiség mindegyikében hét fülke sorakozott. A lassan billenő, különböző szögekben álló tartályokat mintha hevenyészve, hanyagul támasztották volna a falnak. A fülkék vakítóan fehér burkolatú, kecses ívű formáját csak a kezelőfelületet biztosító érintőképernyő törte meg, mely folyamatosan jelezte a benne nyugvó test életfunkcióit. Velük szemközt, a másik oldalon, falba süllyesztett zuhanyzók voltak, középen egy szenzoros ruha- és törülközőkiadó nyílással.
Az egyik tartály létfenntartó rendszere leállt, elindította az ébresztési folyamatot. Kisvártatva, mintha kissé vonakodva ugyan, de a fülke teteje is engedett évszázados szorításán. Vízgőzt eregetve fújtatott néhányat, majd íves fedelét egy oldalsó nyílás mohón beszippantotta. Hirtelen gomolygó pára töltötte meg a helyiséget. Beindult a páraelszívó, és szívótorkai felé kavarogva kezdett áramlani a fojtogatóan nedves levegő.
A tartályban John feküdt. Tartósító folyadéktól csatakos haja gőzölgött. Teste a ragacsos massza maradványainak párolgásától erősen lehűlt. Az amúgy barna bőre márványszürkén csillogott. Zavartan, megviselten ébredt. Minden lélegzetvétel nehezére esett, csontjáig hatolt a fájdalom. Arcvonásai kínokról árulkodtak, érzékei fátyolos ködben lebegtek.
Körülötte nedvességben úszott minden. A nyálkás anyag érintése kellemetlen volt. Végtelenül lassan, fanyalogva mozdult. Gyötrelmes fájdalomnak élte meg azt a zavaró, mindent átható, halkan duruzsoló zúgást is, melyről normál körülmények között tudomást sem vett. Most viszont, mintha visító fúróval lékelték volna koponyáját. Tudata nyugtalanító szövetkárosodásnak élte meg, sajgó fejfájás gyötörte.
Teste érzéketlenül merevnek tűnt. Egy elfeküdt végtagra emlékeztette, melyből eleinte semmit sem érzünk és valamiféle távoli, súlyos koloncnak éljük meg. Kelletlenül húzta fel magát, igyekezett rájönni, hol is van. A másodpercek többsége még észrevétlenül lopakodott el mellette. Jókora késéssel ragadta magával a testét újból mozgásba lendítő idő.
Egyedül ült a tartálya szélén, a hat másik test tovább álmodott. Hosszú percek teltek el, mire térdízületei úgy-ahogy engedelmeskedni kezdtek. Nehezen állt talpra, majd átlökve magát a túloldalra, nekivetette hátát a legközelebbi tusoló még hűvös, sima tapintású falának.
Hosszan áztatta sápadtan fakó bőrét a ráomló, forró vízoszlopban. Hamarosan sikerült átmelegednie és a közérzete is jelentősen javult. Szemét becsukta, átadta magát a zubogóan áramló víznek. Gondolatai a hátrahagyott, még oly közelinek tűnő világban csapongtak. Merev nyakát masszírozta, majd nagyokat nyújtózott. Kezdte úgy érezni, hogy újra uralni tudja testét.
Ekkor implantátuma egy tájékoztató szöveget kezdett közvetlenül az agyába sugározni.

„Életkora 27/1374 év. Valódi életkorának számlálója újra indul, virtuális életkora leáll. Nyomatékosan felhívom figyelmét, hogy ez a valóság, nem szimuláció. A halál végérvényes és Coinjaival nem visszafordítható. Tudnia kell, hogy a virtuális világban elérhető lehetőségek javarésze itt nem hozzáférhető. Ezeket az alkalmazásfelületén pirossal zároljuk, hamarosan eltávolításra kerülnek. A Coinokért megváltható eszközöket és funkciókat frissítjük. Az ügyeleti blokk 6-os szállása az öné. A leadott személyes holmiját már odavitettük. Ha felkészült, kérem mielőbb jelentkezzen a vezérlőben! A parancsnok már várja.”

További információk követték egymást, de ezek már nem érdekelték. Felöltözött. A fehér kezeslábas és a cipő mérete jó volt ugyan, de a vékonytalpú lábbelit kifejezetten kényelmetlennek találta. A szállásig megteszi, gondolta, ott majd átöltözik. Miután elkészült, elhagyta a helyiséget. A hosszú íves folyosón gyors léptekkel haladva a kijárat felé vette az irányt. A kriogenikus helyiségek mellett lépdelve azonban, miközben újra Alba jutott az eszébe, önkéntelenül felvetődött benne a kérdés, hogy hol fekhet a lány? Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne induljon megkeresni.
Megnyújtott, de még kényelmes léptekkel hagyta el a blokkot. A többlépcsős biztonsági rendszer lezárt mögötte. A létesítmény legbiztonságosabb, legvédettebb része újra elérhetetlenné vált. A szint állomásának hatalmas várócsarnoka akár több ezer embert is befogadott. Most azonban minden kihalt volt, ijesztően csendes. Végtelenül magányosnak érezte magát. A csővasút egyik nyitott fülkéjébe lépve implantátumán keresztül megjelölte a legfelső szintet. A 17 km-es, felszín felé vezető út alig öt percig tartott.
Az ügyeleti szinten szállt ki. Az itteni folyosók mások voltak. Harminc méteres, fényesen fehér szakaszaik csatlakozóbordái egyben az izolációs rendszer zsilipjei is voltak. Vakító világosság öntötte el a körfolyosót, pedig csak a csúszásmentes járófelület oldalsávjaiból kapott szórt fényt. Minden csendes volt. Az ügyeletet adó személyzet, már csekély létszáma miatt sem tudta soha nyüzsgő élettel megtölteni ezeket a folyosókat, közösségi tereket, és főleg nem a különböző műhelyeket, hangárokat.
A 6-os számú szállás közel volt a vezérlőhöz. Amikor belépett, meglepve tapasztalta, hogy nem is annyira szobát, hanem inkább lakosztályt kapott. Valami komoly feladat várja, ha ilyen bőkezűek vele.
A személyes holmija egy légmentesen lezárt jókora fóliatasakba préselve a bejárat mellett várta. Az egyik sarokból induló perforáció mentén feltépte. Alig emlékezett bármire is a ruhatárából. Halványan azonban mégis felderengtek kedvenc ruhadarabjai, ahogy belekotorva a halomba egymás után előhalászta őket. Átöltözött és késlekedés nélkül indult a kapitányhoz. Kíváncsi volt, mi ez az egész. Jobban, mint eddig bármikor.
Ahogy a vezérlő zsilipajtaja elé állt, az eltűnt a falban. Belépve, mintegy tucatnyi terminál előtt szorgoskodó nőt és férfit látott. Utasítások, kérdések és kalkulációk röpködtek a levegőben. Eddig senkivel sem találkozott, itt meg nyüzsgött az élet. A bejárattal szemközti falon, egy lélegzetelállítóan kék bolygó takarta ki a csillagos égboltot. Képtelen volt levenni róla a szemét. Megérkeztek volna? Erre eddig nem is gondolt.
A kapitány egy ötvenes évei végét taposó sötétbőrű férfi volt, fekete hajába és gondosan nyírt szakállába már ősz szálak vegyültek. Eleven arca határozott magabiztosságot sugallt, de kora ellenére vonásai mégis lágyak maradtak. Örökké fürkésző, barna szemei előtt semmi sem maradt rejtve. Mindenkinek ismerte képességeit, ugyanakkor korlátait.
Székében lazán, féloldalasan ült. Felhúzott jobb térdén jobb könyöke, bal karja pedig bal combján nyugodott. Az elmúlt napokban csak néhány órát sikerült aludnia, szemei fáradtságról árulkodtak.
A képernyő szélére odakészített adattáblák ablakai lassan fogyatkoztak. Egyiket a másik után húzta be középre. Elmélyedve merült el az elé táruló információhalmaz tanulmányozásában.
– Üdvözlöm kapitány! – lépett oda John. – Önnél kell jelentkeznem.
– Ki maga, Fiam? – fordult felé kisvártatva érdeklődő tekintettel.
– John Adams vagyok. Uram! – kissé kellemetlen érzése támadt, és mintha valahonnan segítséget várna, zavartan körbepillantott. Sietve megismételte. – Önnél kell jelentkeznem.
– Maga John Adams. Fiam? – kérdezte meglepődve, alaposan végigmérve őt a kapitány.
– Igen, Uram. Szükségük van rám?
– Már hogyne lenne. Fiam.
– Miről van szó. Uram? – kezdte bosszantani, hogy az öreg következetesen fiamnak szólítja, így ő is nyomatékot adott az uramnak.
– Csak sorjában. Fiam. Szemügyre akartam venni magát, és figyelmeztetni, ha ezt elbaltázza, saját kezűleg tekerem ki a nyakát.
– Megtudhatom végre, miről van szó? Uram.
– Elkezdheti idekint is megépíteni az Űrliftjét. Fiam.
– Megérkeztünk? Uram.
– Hamarosan pályára állunk.
– Miért… hogy is fogalmazott… baltáznám el? Uram.
– Nem erre gondoltam. Fiam. A Krióban melyik világban feküdt?
– A XXI. századi szimulációban. Uram.
– Ha jól tudom, együtt élt valakivel. Fiam.
– Igen – lepődött meg. – Már régóta, de hogy jön ez most ide. Uram?
– A hölgy a nevelt lányom, és amíg nem volt rá szükség idekint, nem jelentett problémát, hogy odabent együtt vannak. Az utóbbi időben azonban hiányolta magát, napi szinten bejárt magához, ha csak órákra is. Ez viszont már kifejezetten akadályozta a munkájában.
– Alba? Az ki van zárva. Uram. Nem lehet csak úgy ki-bejárni a világokba.
– Nem is. Legalábbis nem mindenkinek, de akad olyan, aki megteheti.
– Alba? – kérdezett rá John, továbbra sem értve a dolgot.
– Úgy van. Tudja, fiam. Az állomás tulajdonosának kislánya, aki tízévesen mindenre nyitott, édes kis teremtés volt, azon a tragikus napon, amikor a szüleit elvesztette, megváltozott. Magamhoz vettem és felneveltem, de tehetetlenül figyeltem, ahogy hűvössé vált, távolságtartóvá. Többé senkit sem engedett közel magához. Még engem sem. Ennek ellenére, az évek során, egyik ámulatból a másikba estem, ahogy láttam csodás tehetségű nővé cseperedni. Képességei egyenesen lenyűgöztek – tekintetében nem kis büszkeség csillant most is. – Miközben vezetői alkalmasságát fenntartások nélkül elfogadta az állomány, láttam rajta, hogy mélyen legbelül szenved, de képtelen voltam rajta segíteni. Aztán úgy száz éve történt valami. Láttam rajta a változást, ahogy meghitt melegség árad szét benne. Béke és nyugalom simítja ki az arcát, érzések töltik ki az életét.
– Alba az állomás vezetője? Az nem lehet, uram. Arról azért tudnék.
– Odabent nem beszélt erről senkinek. Nem akarta, hogy tudják. Olyankor másképp bánnak vele és azt nagyon nem szereti. Magával kapcsolatban félt ettől a legjobban.
Megfordult vele a világ. Agya szélsebesen kezdte helyére illeszteni a darabkákat, azokat az apró furcsaságokat, melyeket a hosszú évek során a lány mellett tapasztalt. Melyek mellett mindvégig elsiklott. Melyeknek nem tulajdonított jelentőséget, nem szentelt figyelmet.
A kapitány látta zavart tekintetét. Hagyta, hogy megeméssze a hallottakat, majd kisvártatva alig halhatóan szólalt meg.
– Odaát van az edzőteremben. Menjen át hozzá, és mint mondtam. Fiam. El ne szúrja! Szereti magát. Menjen gyorsan!
John hosszú, végtelennek tűnő pillanat után törte meg újra a csendet.
– Igen. Uram – szavai elhaltak az Albával közös múltjukba révedő gondolatai zűrzavarában. Tétován fordult meg. Bizonytalan léptekkel indult a kijárat felé. Miközben a folyosón elbotorkált az edzőteremig, az önmagával megvívott alkudozás után megérkezett az elfogadás. Végül magukkal sodorták mindent elsöprő érzelminek hullámai. Az elmúlt hetek gyötrelmei után, megkönnyebbüléssel élte meg, hogy együtt lehet újra Albával. Jóllehet, maradt még benne némi makacs neheztelés. Jobban szerette volna mindezt Albától hallani, és már jóval korábban. Sokkal, sokkal korábban.
Állizmai megfeszültek, ahogy kimért léptei megtorpantak a kinyíló ajtó előtt, de jóleső izgalom és aggódó kíváncsiság kerítette hatalmába. Nyugtalanította, hogy ebben a való világban is találkoznak. A kriogenikus tartályokban évezredekig fekvő emberek elméjét le kellett foglalni valamivel. Erre hozták létre a virtuális világokat, amelyekben extra lehetőségek sorát tették elérhetővé. A testi adottságtól az életkorig, maguk az életkörülmények is Coinért voltak megválthatók. Így hát nem tudhatta, hogy ugyanolyan lesz-e minden, vagy esetleg csalódást okoznak egymásnak?
Jelentős erőfeszítésébe került, mire rászánta magát, hogy belépjen az edzőterembe. Talán, hogy figyelmét elterelje, gondos alapossággal elkezdte feltűrni ingjének ujjait, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de aggodalma nem csillapodott. Külsejét virtuális megjelenéséhez képest kimondottan előnytelennek ítélte. Erre a kettősségre még nem is gondolt. Ez a találkozás, mint lehetőség, eddig fel sem merült benne. Tartott tőle, nem tudhatta mi vár rá.
A terem üres volt. A futó és gyaloglópadok, a multifunkciós fitneszgépek sora mellett lépdelve a fürdő felöl hallatszott csak neszezés. Aggodalmának hullámai visszhangot keltettek lelkében, érzelmei valósággal letaglózták. Egy pillanatra megtorpant. A vizesblokk felé fülelt. Jobb tenyerének nyakára kulcsolódó ujjai nyirkosságot éreztek tarkóján.
A félrecsúszó ajtó elé lépve, hirtelen egy rácsodálkozó leányzó arca tekintett vissza rá. Mindketten meglepődve, lélegzetvisszafojtva bámulták egymást. Alba tudta, mire számítson, de a férfi alig ismert rá a lányra. Szíve a torkában dobogott, de az ijedtség hullámai egyszeriben eltűntek kisimuló arcáról. Alba vonásai csak elnagyoltan hasonlítottak virtuális énjére, viszont tagadhatatlanul ő volt. Bájos szépsége továbbra is lenyűgözte.
– Szia! Már vártalak – illetődött meg a lány és valamiféle csodásan békés nyugalom melegsége telepedett közéjük. Az egymás iránt táplált érzelmek hullámai új testet öltöttek bennük. John megszokott mozdulatával húzta magához a lányt, és mint aki soha többé nem eresztené, szorosan magához ölelte.
A hosszan elnyúló pillanatban csak a takarítódrón tompa duruzsolása hallatszott a zuhanyzók felől.

Vége